Sziasztok!
Meghoztuk nektek az új részt! Reméljük örültök.
A következő rész valószínűleg hétvégén várható.
Köszönjük a 11 rendszeres olvasót és az előző részhez
érkezett komikat is, nagyon boldoggá tesztek velük.
Az elkövetkezendő részek nagyon izgalmasak lesznek Bee
Az elkövetkezendő részek nagyon izgalmasak lesznek Bee
részéről, de Sofie sem fog kimaradni belőlük.
Jó olvasást!
Puszi Evelyne és Anita!
Liam nagy nehezen, de rávett, hogy énekeljek neki, ám arra nem gondoltam, hogy már is hallani fogja. Nem számítottam rá, hogy Harry pont a hátunknál fog ácsorogni. Amint megláttam a szívem máris kihagyott egy ütemet. Sajnos hiába bántott meg, nem tudom nem kedvelni. Sosem fogom tudni teljes szívemből utálni, mert egy ici - pici rész még mindig ott van bennem... A szemében azonnal düh formálódott. Nem értettem, hogy mi a baja. De gyorsan rájöttem. Ki tudja mióta áll ott? Hiszen azt sem vettem észre, hogy Liam ott ül mellettem, nem azt, hogy valaki a hátamnál áll. Ha végig látta, ahogyan elsírom magam a számukon, majd Liam megölel és rávesz, hogy énekeljek neki, akkor már értem... Veszekedni kezdtek, miattam. A sírás határán álltam, sosem szerettem, ha miattam veszekednek. Hiszen én nem vagyok egy olyan lány, aki ezt megérdemli. Ha Louis és Zayn nem jön meg és nem állítják le Harryt, akkor biztosan összeverekednek. Liam látta rajtam, hogy halálra rémültem, így szorosan átölelt.
De ami ebben a hétben a legrosszabb volt, az az, hogy összevesztem Sofieval. Megtudta, hogy elmondtam Niallnek Davet és kiakadt. Tudtam, hogy ez lesz, de nem volt mit tennem, Niallnek joga van tudni, hiszen a barátnője tudtom szerint. Elég durván leordította a fejem, amit persze a fiúk is meghallottak. Én nem vágtam semmit sem hozzá, hiszen tudtam, hogy totál igaza van, de azt is, hogy nem haragszik rám, csak most mérges... A fiúk persze semmit sem értettek, csak Niall, aki megfogta Sofie karját és kihúzta a szobából, de mielőtt ő is eltűnt volna egy bocsántkérő pillantást vetett rám, erre én csak legyintettem... Nem az ő hibája. Sofival mindig sokat veszekedtünk, de ez sosem tartott tovább pár óránál, ahogy most sem. Egyikünk sem tudott aludni, mivel én nem akartam felkelteni Liamet lementem a nappaliba, ahol rá pár percre Sofie is megjelent. Bocsánatot kért mert annyira kiakadt, válasz képen megöleltem, éreztem, hogy kifutja a levegőt és megkönnyebbül a válaszomra...
A fiúk egész héten itthon voltak, mivel a menedzserük adott nekik egy kis pihenőt. Ami egyáltalán nem lett volna baj, ha Ő nem lenne itt. De itt volt folyamatosan, szinte csak kettesben voltunk, ugyanis mindenki el volt foglalva a barátnőjével. Neki pedig esze ágába sem volt kimozdulni, tudtam, hogy mit akar ezzel elérni, de nem fogja, nem fogom ilyen hamar elfelejteni. Meg sem tudom számolni, hogy hányszor kezdeményezett beszélgetést, de én mindig elhajtottam vagy elmenekültem. Erősnek mutattam magam, de hiába, hiszen mindenki tudja, hogy nem vagyok erős. Mindenhol ott volt, bárhová mentem mindig belebotlottam, pedig a házuk egyáltalán nem volt kicsi. Amikor látta, hogy hiába valók a próbálkozásai feladta, nem próbálkozott, de tudom, hogy sosem fogja feladni...
Vasárnap délután van és én még mindig a burkomban ülök. Ki akarok végre törni innen, nem akarom tovább sajnáltatni magam. Szánalmas vagyok. Ha így folytatom akkor egy idegroncs leszek és arra most egyáltalán nincs szükségem, van anélkül is elég bajom, nem kell még ez is a fejemre. Kibújtam Liam puha ágyából, kivettem egy tréning szettet majd bementem velük a fürdőbe. Megengedtem a vizet és amíg vártam, hogy felmelegedjen, ledobtam magamról a pizsimet... Egy hosszú zuhanyzás után, felöltöztem, a hajamat megszárítottam, majd feltettem egy nagyon kevés sminket, hogy ne nézzek úgy ki mint egy zombi. Rájöttem, hogy túl kell tennem magam rajta, bele kell, hogy törődjek, hogy megtörtént és, hogy már nem tudok rajta változtatni. Mély levegőt vettem és azt mondogattam magamnak, hogy boldog vagyok. Kezdtem el is hinni, így mosolyogva lépkedtem le a lépcsőfokokon, egészen addig tartott a mosolyom, amíg meg nem láttam Harryt, de nyeltem egy nagyot és továbbra is csak mosolyogtam.
Mindenki a napaliban volt, Harryt és Louist kivéve. Sofie, Niall ölében ült, olyan aranyosak együtt. Boldog vagyok, hogy végre boldognak látom a barátnőmet, hogy végre nem bántja már a Dave dolog vagy ha mégis akkor nagyon jól titkolja. Levágódtam Liam mellé a kanapéra és én is nézni kezdtem a tehetségkutatót. Mióta nézik ezt a fiúk? Már egy ideje néztük a Tv-t mikor hírtelen valaki mellém ugrott, a frászt hozta rám.
- Szia törpilla, felébredtél? - mosolygott rám Lou. Csak Louis nevez így, pedig nem egyszer megtiltottam neki, hiszen nem vagyok kicsi, de persze őt ez egyáltalán nem érdekelte.
- Amint látod. - néztem rá durcásan, mire ő csak elnevette magát. Tovább hallgattuk a rosszabbnál rosszabb próbálkozókat. Sokat nevettünk, igen én is, valahogy végre visszatértem. Mivel már teljesen kiszáradt a szám, mondtam nekik, hogy megyek iszok egy kicsit. Észre sem vettem, hogy Harry a lépcsőfokon ül, és maga elé bámul, nem törődtem vele, bár a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett a látványtól. Miután megittam a narancslevet ki akartam menni, ám ekkor nyílt az ajtó és Harry lépett be rajta, bezárta az ajtót és ellé állt, hogy ne tudjak rajta kimenni.
- Bee. - suttogta a nevem. A szívem összeszorult, olyan régen hallottam már a hangját. - Kérlek hallgass meg, csak hallgass meg. - könyörgött. Eddigi próbálkozásainál még sosem volt ilyen, de most, hogy így láttam ilyen összetörten magam előtt, úgy éreztem, hogy adnom kell neki egy esélyt, hogy beszéljen, bár tudom, hogy mit fog mondani. Megszólaltam, bár alig volt hallható amit mondtam.
- Hallgatlak... - a szemeiben egy kis reményt véltem felcsillanni.
- Beszélsz velem, ez már haladás. - sóhajtott. - Sajnálom, oké? Tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled... - remegni kezdtem éreztem, hogy mindjárt kitör belőlem a sírás, de nem szabad sírnom. Nem szabad! - Sosem akartam neked fájdalmat okozni, nagyon sajnálom. Olyan rossz téged így látni és az még jobban fáj, hogy én tettem ezt veled...
- Ha-harry... - ennyit tudtam kinyögni, egy hangnál sem jött ki több a torkomon.
- Mind a ketten be voltunk csípve, te sem gondolkoztál és én sem... jobb lett volna, ha soha nem találkozunk, de az nagy hiba lett volna, hiszen akkor sosem ismertelek volna meg, sosem tudtam volna meg, hogy milyen lányra van nekem szükségem... de így, így már tudom. - kész feladtam, a lábaim összeomlottak alattam és a földre zuhantam. Könnyeim is megindultak... Harry leguggolt mellém és megsimította az arcom. Nem tudtam elhúzódni, képtelen voltam rá, hiszen annyira hiányzik... - Kérlek, ne sírj. - át akart ölelni, de nem hagytam neki, el kellett tolnom, ez a jó döntés. - Oké. - sóhajtott. - Ha nem hagyod, hogy megöleljelek, akkor legalább azt enged meg, hogy felsegítselek. - nyújtotta a kezét. Félve, de elfogadtam, ami persze hatalmas hiba volt, mivel magához rántott és szorosan átölelt. - Bocsájts meg nekem. - könyörgött. A karjai szorosan tartottak, de sikerült kibontakoznom belőlük.
- Nekem ez túl sok... -suttogtam. - Nem tudok úgy tenni mintha meg sem történt volna... én képtelen vagyok erre. Nem haragszom rád, már nem, de még mindig nagyon fáj az amit tettél és... és ezért azt kell mondanom, hogy az lesz a legjobb, ha messziről elkerüljük egymást. - elsápadt, az én hangom pedig elcsuklott. - Kérlek felejtsd el hogy létezem. - újabb könnyek törtek maguknak utat. Harry még egyszer rám nézett, majd kiment.
Összeomlottam. Ettől már azt hittem nem lehet rosszabb, hát tévedtem. De tévedni emberi dolog, sosem úgy történik ahogy te szeretnéd. Soha! Miért vártam, hogy most úgy lesz? Azért mert hülye vagyok, de erre nem gondoltam volna. Sosem hittem volna, hogy képes lesz bocsánatot kérni tőlem, de én képtelen vagyok neki megbocsájtani, egyszerűen nem megy. Nem tudom elfelejteni. Ittam egy kis vizet, hogy kicsit megnyugodjak, majd visszamentem a többiekhez. Harry a kanapén ült és maga ellé bámult, úgy nézett ki mint aki sokkot kapott... A szívem a torkomban dobogott, de nem bocsájthatok meg neki, nem tehetem, mivel érzem, hogy újból fájdalmat okoznak és azt nem élném túl. Sofie észrevette, hogy valami nincs rendben velem, kipattant Niall öléből, majd leült mellém.
- Mi a baj, Bee? - nézett rám aggódóan.
- Semmi. - ráztam meg a fejem.
- Ne hazudj nekem, mond el.
- Harry az előbb bocsánatot kért tőlem, de én nem tudok neki megbocsájtani.
- Helyes. Jól döntöttél.
- Sofie nem érted? - sóhajtottam. - Elküldtem, pedig nem akartam elküldeni, mert... mert.... mert szeretem. - suttogtam. Sofie szemei elkerekedtek.
- Sze-re-ted? - tátogta.
- Igen, és most küldtem el az életemből... -sóhajtottam, Sofie átölelt. Megnyugodtam a karjai között és folytattuk a Tv-t, meddig a csengő hangja meg nem zavart minket. Mivel Sofie volt a legközelebb ő ment kinyitni az ajtót. Harryre pillantottam, aki pont engem nézett, abban a pillanatban elkaptam a tekintetem .
- Bee? - hallottam meg a számomra legkedvesebb hangot. Hátrafordultam és nem tévedtem, Ő volt az.
- Tyler! - pattantam fel a kanapéról és ugortam a nyakába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése