18. Csak őt ne...

  Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem tudtam új részt hozni, de problémáim voltak. Köszönjük a 15 rendszeres olvasót, a kommenteket, a támogatásotokat. Csodálatosak vagytok, mi pedig nagyon szeretünk titeket! Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást!

Puszi,

Evelin és Anita

  A bűntudat percről percre jobban mardosott. Ez csakis az én hibám, ha nem mentem volna oda Niall-hez... - abban tudtam reménykedni,  Bee rendben van, bár sejtettem, hogy Tyler nagyon vigyázott rá. Az újságcikk csak púp volt mindannyiunk hátára.

  Niall illata valamennyire megnyugtatott, de teljesen nem űzte el a gondokat. Az élmény túl friss volt - a csengő szakította félbe a gondolataimat. Harry azonnal ugrott, ennek örültem.

 -Sofie vendéged van. - a hangja bizonytalan volt, én pedig akárki orrára szívesen rácsaptam volna az ajtót azon a reggelen.

  Nagyot sóhajtottam, nem törődtem azzal, hogy pizsamában vagyok. Legfeljebb elijesztem a kíváncsiskodót - megpróbáltam a savanyú mosolyom és a mindjárt megütlek nézésem elrejteni. Csak most hagynának egy kicsit békén... - mérgelődtem gondolatban.

  Harry mellett álltam meg. Amint megpillantottam az arcot teljesen lefagytam. Az agyamban, mintha valami elromlott volna. Barna, rövid haj, barna szemek. Egy férfi.

 -Dav... - a szó végét elharaptam, mivel erősen megszédültem.

  Nem az imádat vagy ehhez hasonló szeretetteljes érzések okozták, még csak nem is a utálat, hanem sokkal inkább a sokk. Harry támasztott meg megakadályozva, hogy leessek. A szemében őszinte aggodalmat láttam, ami meglepett.

 -Köszönöm. - engedtem el, mikor már biztosan álltam a lábamon.

  Hálásan mosolyogtam, ő visszamosolygott. Nem volt benne semmi romantikus,tudtam, egyszerű emberbaráti gesztus. Hirtelen már nem is láttam velejéig romlottnak őt, észrevettem a szeme alatt sötétlő karikákat.

 -Szia Soph. - Dave közelebb lépett, az arcán tökéletes hófehér mosoly viritott - Jól vagy?

 -Ne tovább! - Harry kettőnk közé állt, nekem leesett az állam.

  Lehet, hogy félreismertem őt?

  Fogalmam sincs honnan kerülhetett elő Niall, csak pár másodperc telhetett el a Harry-s jelenet óta, de Dave máris a földön feküdt, rajta lovagló ülésben az én szőkém, éppen ütni készült.

 -Ne! - kiáltottam, de késő volt.

  Nagyon úgy tűnt, hogy Niall betörte Dave orrát. Egyre több vér jött belőle, de végül David sem hagyta magát. Mintha két oroszlánt láttam volna küzdeni, a szemükből őszinte utálat sugárzott, ami nagyon megijesztett.

 -Húzz vissza Amerikába! - ütötte Niall.

 -Ó, szóval te vagy az új pasija? Már meg is fektetted? - vergődött Dave.

  Mindkettejük ruhája csupa vér, nekem fogalmam sem volt mit tegyek. A kiabálásra nem reagáltak, kétségbeesetten néztem Harryre. Egyszerre indultunk el, hogy szétválasszuk őket, mindketten tudtuk mi a dolgunk.

 -Niall. - tettem a vállára a kezét, mire elnézett - Kérlek, nem éri meg! - mosolyogtam rá.

 Kicsit hezitált, de végül leszállt róla.

 -Sophie. - ölelt át.

  Az arca olyan volt, mintha rémálomból ébredt volna. Felsőm szegélyével próbáltam letörölni a vért, a szememmel sebek után kutattam.

 -Ide jöhetnétek segíteni! - Harry a házból éppen kijövő fiúknak intett.

  Erősen fogta Davet, de ő továbbra is vergődött.

 -Elég ebből. - egyenesen a szemébe néztem, a szemöldököm felvontam.

 Elővettem a parancsolgató énem. Bejött.

 -Te komolyan összeálltál egy ilyennel? - nevetett - Mindig meglepsz Soph.

 -Ne hívj Sophnak. - vicsorogtam - Most pedig tűnj el innen! - a mutatóujjammal az ajtó felmutattam.

 -Ne olyan hevesen, drágám. Nemsokára te magad fogod kérni, hogy maradjak. Amúgy nekem is határozottam hiányoztál. - a határozott szót megnyújtotta, közben tetőtől talpig végigmért, úgy nézett rám, mintha meztelen lennék, az arcán éhes mosoly virított,

 -Régen nem dugtál Dave? Mi lett a ribancaiddal? - úgy tettem, mintha őszintén meglepődnék valamin.

  Mintha én adtam volna neki egy pofont, az arca teljesen eltorzult.

 -Az csak egy botlás volt. - sziszegte.

 -Hányszor botlatodztatok el a hálószbánkba mond csak? - Dave nem válaszolt, síri csend lett.

  Ekkor tudatosult bennem, hogy mások is hallották, amit mondtam. Harry, Louis és Niall arcára undor ült ki, Liam és Zayn inkább csak meglepődtek. Egyikünk sem tudta mi legyen a következő lépés, végül mégis én szólaltam meg:

 -Most már elmehetsz. Kérlek. - megdörzsöltem a halántékom, azt kívántam, bárcsak sosem ismertem volna meg Davet - nem először.

  David arca keserű volt, kitépte magát Harry szorításából, az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt a keze, mikor eszembe jutott valami:

 -Várj! - kiáltottam utána, ő megtorpant.

  Megint mosolygott, de hamar eloszlattam a reményeit:

 -Nem mehetsz így ki az utcára, mindenhol véres vagy. - nem az ő épségéért aggódtam, sokkal inkább a paparazzik miatt.

   Ha meglátták volna őt úgy kimenni a házból, biztosan valami hülyeséget találtak volna ki, én meg már úgy éreztem elég bajt okoztam.

 -A házban bekötözlek, - sóhajtottam - és kell neki egy tiszta felső is. - a fiúkra néztem, Liam reagált.

 -Nagyjából akkora lehet, mint én. Keresek neki valamit. - bement a házba.

  Dave arcára ismét keserűség ült ki, de azért elindult felém. Megfogtam Niall, kezét előre mentünk. Láttam, hogy megfeszülnek az idegességtől az izmai.

 -A konyhában van elsősegély doboz. - morogta.

  Harry várta meg a betolakodót, ő kísérte be. Megpróbáltam a feladatra koncentrálni, megkerestem a dobozt, közben Liam is megjelent egy fekete pólóval.

 -Talán az lenne a  legjobb, ha a fürdőben csinálnánk. - hangosan gondolkodtam - Gyere utánam! - szóltam oda Davidnek.

  Csendben követett a földszinti fürdőszobába. A dobozt a szennyes kosárra tettem, olyan érzésem támadt, hogy figyelnek. Az ajtót nyitva hagytam, Niall volt ott.

 -Niall, létszives hagyj magunkra. - csak ügyetlenkedem volna, ha néz.

  Amúgy is csak egyszer kötöztem be egy kutyus lábát évekkel azelőtt. A közönség nem segített volna.

 -Nem foglak egyedül hagyni vele. - közben nem vette le a szemét Davidről.

 -Ő nem egy bomba, ami robbanni készül. Meg tudom védeni magam szükség esetén, nyugodj meg.

 -Rendben. - becsukta az ajtót, csodálkoztam, hogy könnyen feladja.

  A kezem még így is remegett, hogy már nem figyeltek.

 -Ne haragudj. - törte meg a csendet egy idő után David.

 -Nem haragszom... - ez persze nem volt igaz - De mond csak, mégis mit képzeltél? Idejössz, úgy viselkedsz, mint egy seggfej, és elvárod, hogy mindenki kedves legyen hozzád?

 -Ha jól emlékszem, Ő ütött először.

 -Ha jól emlékszem, te meg rögtön vissza is ütöttél. Utána meg... - nem volt kedvem kommentelni az eseményeket.

  Csak hamar túl be akartam kötözni, hogy elmenjen. Már annyiszor veszekedtünk azon, hogy hányszor és hogyan csalt meg... Nem volt kedvem megint ezen csámcsogni. A sebeket közben egészen ügyesen tisztítottam ki, legalább is jobban néztek ki. Világos volt, hogy az orrát orvosnak kell megnéznie, ahhoz hozzá sem nyúltam.

 -Vedd le a felsőd. - utasítottam.

  Nem látszottak sebek a törzsén, de biztosra akartam menni. Különben is le kellett volna vennie, hogy a másikat felvegye. Nem néztem az arcába, de tudtam, hogy mosolyog - túlságosan jól ismertem. Örök optimista.

 -Fordulj meg.

  A hátán sem láttam semmit, viszont a bőrén is vér volt egyes helyeken. Egy törölközőt vettem elő, bevizeztem, lemostam az alvadt vért. Végül a sebekre is gyógyszert tettem, majd alaposan bekötöztem a nagyobbat, amelyik a karján volt. A kisebbeket ragtapasszal oldottam meg.

 -Még mindig ugyanolyan gondoskodó vagy. - szólalt meg.

  Nem mondtam semmit, arra koncentráltam, hogy ellássam őt.

 -Ő nem hozzád való. Ugyan már Soph, sosem szeretted az olyanokat, mint Ő. Az a festett haj. - horkant fel - Te az igazi férfiakat szereted. Ő csak egy gyerek.

  Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan még van képe ilyeneket mondani? Lassan fújtam ki a levegőt, minden erőmet összeszedtem, hogy ne kezdjek el vele megint ordibálni.

 -A felsőt vedd fel, és menj el egy orvoshoz. Az orrod elég csúnya. - indultam kifelé.

  Majdnem fellöktem Niallt. Végig az ajtó előtt állhatott...

 -Én komolyan gondoltam Soph. Mindig ott leszek neked. - jött ki Dave is a fürdőből, majd elment.

  Niall arca megfejthetetlen volt. Talán a düh és a bánat árnyékát láttam. A nappali felé szerettem volna indulni, de elkapta a csuklóm.

 -Te még mindig szereted őt.