2013. szeptember 27., péntek

11.Elveszve

Sziasztok!
Sajnáljuk, hogy ennyit késtük az új résszel, de elkezdődött
a suli és kevesebb időnk van írni, reméljük megértitek.
Ez a rész egy kicsit szomorú lett, de még egy pár az lesz,
ami Bee szemszögéből van, de nem sokáig.
Reméljük tetszeni fog nektek. Köszönjük az előző 
részhez érkezett komikat és pipákat!
A következő rész minimum 3 komi után jön.
Köszönjük a 8 rendszeres olvasót!
                     Puszi Eve és Anita!





  Ezelőtt tizenkét órája még egy vidám és boldog lány voltam, aki mindenbe belemegy egy szó nélkül. Első látásra beleszeret valakibe és vakon meg is bízik benne. Hát az a lány eltűnt, helyette egy szomorú, sírós és összetört szívű, vette át a helyét. Úgy érzem, hogy már sosem leszek a régi, sőt biztos vagyok benne, hiszen nekem az az este fontos lett volna, de most, most úgy érzem magam, mint akit kihasználtak... és ez így is van. Sosem fogom neki megbocsájtani és magamnak sem, hogy hittem neki és voltam olyan hülye, hogy elmentem vele arra a rohadt randijára. Soha többé nem leszek olyan amilyen most vagyok, nem megyek bele semmibe sem olyan könnyen ezentúl, mielőtt beleszeretek valakibe, jól meg fogom ismerni.... Ez a nap után semmi másat sem akarok csak meghalni, az lenne a legjobb, legalább nem érezném ezt a maró fájdalmat, ami összeroppantja a szívemet. De nem lehet, mert az embernek szenvednie kell a hibái következményei miatt, nem tud előle elmenekülni, bárhogy is szeretne... Sokszor mondták, hogy a szerelem fáj, de hogy ennyire?
  Sofie szorosan ölelt magához, én pedig csak zokogtam a vállán, lassan haladtunk felfelé... egy szobába vezetett  be. Nem egyszer törölte le a kibuggyanó könnyeimet, majd leültünk az ágyra, én pedig próbáltam valami kinyögni neki, de nem ment, egy szó után a hangom elcsuklott, képtelen voltam megszólalni. Szorosan hozzábújtam és azt suttogtam neki, hogy "szeretem". Egy ideig még öleltük egymást, majd nagy nehezen sikerült bedugni az ágyba, lehunytam a szemem, a takarót szorosan magamhoz öleltem, majd próbáltam elaludni... Hallottam, hogy Sofie kilép az ajtón. Tudtam, hogy hová megy, nem akarom, hogy miattam vesszen össze a fiúkkal, gyorsan kimásztam, majd lementem a lépcsőn, hogy lássam a jelenetet, remélem nem csinál semmi butaságot az én barátnőm... Sofie a falnak lökte Harryt, majd ökölbe szorította a kezét, de Niall szerencsére lefogta.
  - Részegek voltunk, nem emlékszem semmire... - szólalt meg Harry, de tudom, hogy Sofiet ezzel csak jobban felhúzza és igazam is lett. Az érzékeny pontját célozta meg és sikeresen el is találta.
  - Remélem többet nem tudod használni. - ordította a képébe, de hamar felegyenesedett és elkapta a csuklóját.
  - Semmi jogod nincs engem hibáztatni... Az eszedbe sem jut, hogy nekem is nehéz őt így látnom? - képtelen voltam ez tovább hallgatni, a könnyeim ismét kicsordultak, én pedig felrohantam a lépcsőn. Tudtam, hogy van a házban egy olyan hely ahol nem keresnének, benyitottam, egy kisebb poros szobában találtam magam, de nem érdekelt az ajtónak dőltem és sírtam...
  Fáj, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire fáj, már nem csak én és ő tudjuk, hogy mi történt, hanem az összes fiú és még Sofie is... én pedig itt lakom, hogy fogok a szemükbe nézni, képtelen leszek rá. Nem akarom, hogy valami olcsó kis ribancnak nézzenek, aki bárkinek odaadja magát, hiszen én nem vagyok olyan... de ez, ez volt életem legeslegnagyobb hibája, amit valaha elkövettem. A földre ültem és így folytattam a sírást, nem tudom, hogy mióta is lehetek itt, de már egy jó ideje biztosan. A többiek már alszanak vagyis remélem, csendben nyitottam ki az ajtót, majd lépkedtem a fiúk szobái előtt, lementem a nappaliba. Nincs hol aludnom, Harryvel biztos, hogy nem fogok, de most még a többiekkel sem szeretnék, most csak egyedül szeretnék lenni, mindenkitől jó távol, de nem lehet, mert egy házban élünk.
  Leültem egy nagyobb fotelbe, összekuporodtam és így próbáltam magam megnyugtatni. Hogy ment-e? Nem egyáltalán nem, de ezek után, hogy is menne. A barátnőm, majdnem összeverekedett Harryvel, de ki tudja, hogy mi volt miután én eljöttem. Nem akarom, hogy Sofie is belekeveredjen, tudom, hogy csak nekem akar jót, de ezt csak egyedül tudom megoldani, bármennyire is szeretem, most én kell megoldjam és nem ő. Lassan álomba merültem. Ajtó csapódást hallottam, de nem törődtem vele... majd lépteket, amik felém közelednek, megálltak előttem és két erős kar került alám, majd megemelt. A szemeim kipattantak. Amint megláttam ismét zokogni kezdtem, Harry tartott a karjai között.
  - Azonnal engedj el. - próbáltam hangosan kérlelni, de nem tudom mennyire sikerült.
  - Sajnálom. - suttogta. Nem érdekel a sajnálata, azzal nem sokat érek, semmit sem érek vele, nekem ugyanúgy fog fájni...
  - Tegyél le. - kiabáltam rá.
  - Nem foglak bántani, csak fel akarlak vinni, hogy aludhass. - válaszolta.
  - Nem. - ütögettem a mellkasát. - Nem akarok veled egy szobába lenni, sőt soha többet nem akarlak látni, tegyél le. - ordítottam. Ajtó csapódásokat hallottam, majd embereket lejönni a lépcsőn. Végre letett én pedig azonnal eltűntem előle.
  - Mi a szart csináltál már megint Styles? - kérdezte idegesen Sofie, majd odajött és szorosan átölelt.
  - Semmit. - kapta fel ő is a vizet.
  - Na jó, mindenki hagyja ezt abba. - kiáltott fel Liam. - Bee ettől csak nagyobb frászt kap. Te..- mutatott Harryre. -... pedig most menj fel. Louis megragadta a csuklóját, majd felhúzta a lépcsőn. - Jól vagy? - kérdezte tőlem.
  - Nem... én sajnálom... minden az én hibám. - dadogtam. - Elmegyek.
  - Mi? Nem mész sehová, nem engedem, hogy elmenj. - nézett rám Sofie.
  - Nem kell semmit sem sajnálj, ez nem a te hibád volt, ahogy semmi sem. - mondta kedvesen Niall.
  - Nem kell elmenned, lehet, hogy kicsi az ágyam, de elférünk rajta ketten is. mosolygott rám halványan Liam.
  - Köszönöm. - töröltem meg a szemem.
  - Hozok neked egy pohár vizet. - ajánlotta fel Zayn, aki el is tűnt, majd egy pohár vízzel jelent meg. Elvettem tőle, de nem sokat ittam belőle.
  - Drágám idd meg az egészet. - adta ismét a kezembe Sofie. Hallgattam rá, nehezen de megittam. Megpusziltam Sofiet és mindenkit megöleltem. Szerencsére senki sem utasította el, majd felmentem Liammel a szobájába.
  Lassan haladtam az ágy felé, majd helyet foglaltam rajta és bámultam magam elé, ismét hozzámért. Miért csinálja ezt? Mert nem tud végre békén hagyni? Elegem van belőle... Liam leült mellém, tudom, hogy rá számíthatok vagyis ezt érzem. Félve, de ránéztem, a szemei teli voltak aggodalommal, szorosan magához ölelt. Még egy kicsit sírtam, majd lassan ismét alomba merültem, Liammel az oldalamon.



Harry szemszöge



  Reggel mikor felébredtem semmire sem emlékeztem, csak azt láttam, hogy Bee fel-alá járkál sírva. Megkérdeztem tőle, hogy mi történt, Ő pedig a fejemhez vágta, hogy utál és nem érti, hogy tehettem ezt vele. Leesett, szóval lefeküdtünk. Mindent a fejemhez vágott, majd berohant a fürdőbe, én is felöltöztem. Nem szólt hozzám, szerintem a kocsiban is csak azért tűrt el, mert nem tudta, hogy hol vagyunk és egyedül nem jutott volna el hozzánk. Nem akartam ezt tenni vele, tudom, hogy ezzel talán örökre elveszítettem... de én nem akarom elveszíteni... Az út csendben telt, a tükörben végig őt figyeltem, csak bámult maga elé. Olyan rossz volt így látni... Amint hazaértünk, már rohant is befelé, mikor beértem Sofie vállán sírt... Sofie figyelmeztetett, ha bármivel is megbántom nekem annyi, hát most tuti, hogy fogok tőle is kapni... A düh csak egyre jobban fórt bennem. A nappaliba mentem, ahol a fiúk voltak, a falnak támaszkodtam, mindenki rám nézett, majd kikapcsolták a Tv-t és csak rám figyeltek...
  - Mi történt? - kérdezte Liam.
  - Egy idióta hülye vagyok. - dühöngtem.
  - Micsináltál? - nézett rám Louis kérdően, de nem válaszoltam neki, majd Niall karba tett kézzel állt elém.
  - Akkor most meséld el részletesen, hogy mi történt. - kérte egy cseppet sem kedvesen, sosem láttam még ilyennek. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem...
  - Elmentünk bulizni, minden jól ment. Elkezdtünk inni, aztán az utolsó emlékem az, hogy táncolunk.
  - Lefeküdtetek? - vonta fel a szemét Niall, de ahogy látom, nem  csak ő hanem az egész társaság.
  - Nem... Nem tudom. - tényleg nem tudtam, de abból amit elmondott, mégis lehetséges. - Reggel teljesen kiborult, azt mondta, hogy utál. Szerintem faképnél is hagyott volna, ha tudja merre kell haza jönnie.
  Ekkor valaki erősen meglökött, én pedig a falnak estem, Sofie volt az, a szemében csak úgy forrt a düh. Pont be akart egyet húzni nekem, mikor Niall megállította. Sosem ütöttem még meg lányokat és nem is terveztem, de most nagyon felidegesít akkor nem tudom, hogy mi lesz... 
  - Részegek voltunk, semmire sem emlékszem... - kezdtem, de ő kiszabadult Niall karjai közül és rúgott egyet, ami engem pont az érzékeny pontomon talált el. Kicsit összerogytam, de hamar felegyenesedtem, elkaptam a csuklóját majd mérgesen a fejéhez vágtam, hogy nincs miért hibáztatnia, arra nem is gondol, hogy nekem is fáj ha így kell látnom? De ő csak tovább folytatta, hogy az én hibám, meg, hogy én mindenkit megfektetek... de aztán egy olyat mondott, hogy Beenek az az éjszaka nagyon sokat jelentett, ugye ezt nem úgy érti, hogy Ő még szűz volt? Már nem is tudtam, hogy miket vágunk egymás fejéhez, hírtelen pofon vágott, na nekem itt telt be a pohár, megfogtam, majd rázni kezdtem, de csak egy orrba vágást kaptam, aminek köszönhetően még a vérzés is megindult. 
  Ilyet még senki sem mert velem művelni, hiszen én híres vagyok, de Sofie... Már nem csak az arcom fájt, hanem még az orrom is... biztos vagyok benne, ha Niall nem viszi el, akkor ott helyben összeverekedünk. A többiek ijedt képet vágtak, mit sem törődve velük, siettem a konyhába, majd lemostam a vért. Nehezen, de megállt... Niall lépet be és mérgesen nézett rám. 
  - Gyere, most szépen elmegyünk levegőzni. - jelentette ki. Szó nélkül követtem, kint már hideg volt ami egy kicsit meglazította a kifeszült izmaimat. Nem beszéltünk, de tudtam, hogy nem sokáig fogja bírni és elkezdi az oktatásomat. - Miért kellett ezt tenned?
  - Szerinted én akartam? - kérdeztem kicsit hangosabban a keleténél. - Sosem akartam neki ártani, de részegek voltunk, egyikünk sem gondolkozott tisztán...
  - De Harry, neki ez volt az első...
  - Első? - néztem rá, mire ő bólogatni kezdett. - A francba, de egy barom vagyok. - szidtam magam.
  - Szerintem most hagynod kéne, nem hiszem, hogy ezt meg fogja tudni neked bocsájtani...
  - De én nem akarom, hogy miattam szenvedjen... meg kell vele beszélnem...
  - Ez nem jó ötlet, Sofie azt mondta, hogy utójára akkor látta így sírni mikor meghalt a nagybácsija. - szomorodott el.
  - Niall, beszélnem kell vele, én nem vagyok ilyen... ilyet sosem tennék...
  Lassan sétáltunk visszafelé, nem beszélgettünk. Én egy akkor egy seggfej vagyok, sosem fogja ezt nekem megbocsájtani, amibe persze teljesen igaza is van, de én nem akarom elveszíteni, hiszen szeretem... Niall előre ment, én még kicsit kint maradtam... Mikor beléptem megpillantottam őt a fotelben, ott aludt. Ezt nem hagyhatom, felemeltem, de amint kinyitotta a szemét zokogni kezdett, majd ismét összevesztünk, pedig én most csak segíteni akartam neki... Louis a csuklómnál ragadott meg, majd felráncigált a szobámba.
  - Harry, adj már neki egy kis időt. - nézett rám.
  - De Louis, én szeretem... és mit tettem neki eddig, semmi jót... csak megbántottam és tudom, hogy sosem fog nekem megbocsájtani...
  Nem akartam magam gyengének mutatni, de ki nem lenne az, amikor egy olyan személyt veszített el, akit szeret... ami csak egy hülye buli miatt történt meg, mindennek csak a pia az oka.... Louis látta rajtam, hogy most szükségem van rá, így odajött hozzám és átölelt. Mint mindig amikor szomorú vagyok, most is velem aludt, ilyenkor nem jó engem egyedül hagyni, mert képes vagyok valami hülyeséget csinálni, amit majd megbánnák... 
   - Meg fog neked bocsájtani... -ez volt az utolsó mondat amit hallottam, mielőtt álomba merültem volna....

1 megjegyzés:

  1. Szegény Hazz... Imádom!!! Gyorsan hozd a kövit, már nagyon várom!! <33

    VálaszTörlés